Nagy bejelentések

Posted by in Interjúk, Szobamesék

Nem titok többé

Elmondtam, mert muszáj volt

Annyira feszített, hogy el kellett mondanom… – ugye, már mindannyian éreztünk hasonlót? Hogyan mondunk el olyasmit, amit nehéz, ami érzelmileg felkavaró, amit még (legalább egy kicsit) magunkban tartanánk?

Vannak édes titkaink, amelyek előbb-utóbb mégis felszínre buknak. Tervezgetjük, hogyan mondjuk majd el a szeretteinknek a jó hírt… és a rosszat. Hiszen megeshet, ami számunkra jó, az a környezetünket sokkolni fogja. Van, aki például évekig ábrándozik arról, hogy a trópusi melegben élne, aztán eljön a lehetőség – már csak meg kell mondani a legfontosabbaknak, hogy a „világ végére” költözünk.

„Anya, Ázsiába költözünk!”

– Férjemmel mindig arról ábrándoztunk, hogy egyszer majd a trópusokon fogunk élni – meséli Molnár Dóra, a Meglepetés újságírója. – Éppen a második gyerekünket vártam, a nagyobbik alig múlt egyéves, és a régi lakásból költöztünk egy másikba, amikor hegedűművész férjem részt vehetett egy meghallgatáson: egy frissen alakuló, malajziai székhelyű, nemzetközi zenekarba kerestek zenészeket. Hamarosan megtudtuk: felvették őt, utazhatunk Kuala Lumpurba! Héthónapos terhes voltam, a lakásfelújítás-költözködés közepén, pici gyerekkel… de igent mondtunk. Eldöntöttük, hogy a férjem utazik, én pedig három hónappal később, két gyerekkel megyek utána. Csakhogy ezt valamiképpen meg kellett mondanom anyukámnak. Tudtam: ez lesz a legnehezebb. Amikor a szüleim annak idején Szombathelyről Budapestre költöztek, anyai nagypapám azt mondta anyunak: ha majd a te gyereked is elköltözik a világ végére, te is megtudod, mennyire fáj… Anyu, miközben csomagoltam a költözködéshez, egyszer csak megszólalt: milyen jó, hogy csak egy kerülettel odébb költöztök, és nem a világ végére! Ez volt az a pillanat, amikor meg kellett mondanom az igazat. Kértem, üljön le, és egy szuszra elmondtam, hogy Malajziába költözünk két évre. Nagyon megviselte őt, és amikor az első két évben eljött látogatóba, nem is volt hajlandó kilépni az ottani lakásunkból. Gyűlölte Malajziát, mert elvette tőle a lányát, az unokáit. Aztán a két évből hét év lett, anyu évente meglátogatott minket, mi is hazajártunk időnként, és anyu látta: sokkal jobban élünk, mintha Magyarországon maradtunk volna. A gyerekek imádtak ott élni, hétvégenként kirándultunk: tengerpartra, elefántmenhelyre, teknősotthonba, dzsungelekbe – így nőttek fel. Bejártuk a térséget, és a kisfiaim Kuala Lumpurban kezdtek óvodába járni. Magyarul, angolul, malájul beszéltek, imádtak ott élni, mint mi is.

Dóráék tavaly mégis hazaköltöztek. Mint mondja, rengeteget tanakodtak a férjével, mi legyen, de mégis volt egy kérdés, amelyre rendre nemmel válaszoltak mindketten. Ez a kérdés így hangzott: „Itt akarsz meghalni?”… Miután eldöntötték, hogy hazajönnek, elkezdték felkészíteni a gyerekeket az „otthonváltásra”.

– El kellett mondanunk nekik, hogy elhagyjuk Malajziát. A havas, fehér tél volt a legfőbb vonzerő… – mosolyog Dóra. – Mégis csalódtak. Ugyan klasszul beilleszkedtek az iskolába, de nekik már az ázsiai étel a „hazai”, a napsütés a természetes, és főleg a kicsi vált melankolikussá az ősztől, és attól, hogy elveszítette a kinti barátait. Bár úgy terveztük, hogy idén Európában nyaralunk, főleg a kisebbik fiunk miatt döntöttünk úgy, hogy ehelyett „hazalátogatunk” Kuala Lumpurba. A gyerekek annyira boldogok voltak! A kisfiam nem is akart hazajönni, kitalálta, hogy fáj a hasa, inkább ott maradna egy ideig a barátainál, mert hasfájósan nem akar repülni. Persze hazahoztuk, de azt gondolom, ő is tartogat majd számunkra egy nagy bejelentést. Nem lennék meglepve, ha évek múlva elénk állna és azt mondaná: Ázsiába költözik. Biztosan meg fog rázni ez a bejelentés, de megértem majd őt, ha így gondolja. Felkészültem rá…

„Megéreztem és elsuttogtam: gyerekünk lesz”

Szalay Krisztát a „nagy megmondónak” gondoltam, legalábbis azóta, hogy évekkel ezelőtt képes volt hátat fordítani a vígszínházi karrierjének, és a szabadúszást választotta. Kriszta szerint az esetből sokat tanult, de nem „megmondó”, hanem „megbeszélő” szeretne lenni…

– Egészen fiatalon valóban mindent megmondtam azonnal, nem vártam, hogy szétfeszítsen, ha valami kikívánkozott belőlem – meséli Kriszta. – Aztán elkezdtem felnőni, és beálltam a sorba: nem kell mindent kimondani, nem jó az, ha az ember lépten-nyomon belemegy a konfliktushelyzetekbe. A vígszínházi felmondás tulajdonképpen hat évig érlelődött bennem, mondhatnám, attól a pillanattól, hogy aláírtam a szerződést, mert már akkor is tudtam, hogy ez nem az én utam. Úgy csináltam végig a hat évet, hogy elhittem, elhitettem magammal: ilyen az élet, és el kell viselni, ha az ember valahol nem érzi jól magát. De azután elérkezett a pillanat, amikor már a testem is jelzett, muszáj volt lépnem. Hát, nem mondom, hogy felszabadító volt, amikor felmondtam… Utána hónapokig kerestem az utamat, színházakat, ahol szerepelhetek, hiszen felelős voltam már a gyerekeimért is. De azt tudtam, hogy jól döntöttem, és hamarosan újra lett munkám is, talpra álltam. Ez a hat év azért volt fontos számomra, mert megtanultam, hogy nem szabad sérelmeket éveken át hurcolni, hanem változtatni kell, ha az ember nem érzi jól magát valamilyen helyzetben. Nagyon jók az ösztöneim, befelé figyelek, és ma már, ha jön egy érzés – döntök és megmondom, amit kell. Vagy inkább megbeszélem… szeretném hinni, hogy mára eljutottam odáig, hogy inkább megbeszélem a problémákat, és nem „megmondom”.

Kriszta mosolyogva meséli, az ösztöneinek, megérzéseinek köszönhetően a legszebb „bejelentésekre” sosem kellett felkészülnie: mindhárom gyermeke fogantatásának pillanatában megérezte, hogy áldott állapotba került.
– Rögtön, még Tóni karjaiban fekve elsuttogtam neki: gyerekünk lesz – emlékszik vissza a színésznő. – És így is történt. Úgyhogy nem kellett különösebben készülnöm a nagy bejelentésre, mert mindig azonnal megéreztem, hogy újra gyerekünk lesz…

Baljós diagnózis a majálison

– Harminc éve vagyok orvos, és bőrgyógyász szakorvosként már sajnos sok esetben kellett betegeknek megmondanom, hogy a diagnózis: rosszindulatú bőrdaganat – mondja dr. Pfeiffer István bőrgyógyász főorvos. – A legtöbb esetben nincsenek felkészülve a diagnózisra a betegek, tehát meg kellett tanulnom mérlegelni: kinek miként mondjam meg a rossz hírt. Túl könnyedén nem lehet ezt felvezetni, mert akkor a beteg esetleg azt szűri le belőle, hogy nem kell foglalkozni a problémával. Egyéntől és a daganat fajtájától, stádiumától függ, hogy esetleg több lépcsőben „adagolom-e” a diagnózist. Élénken emlékszem rá, amikor először, nem rendelői környezetben mondtam meg valakinek, hogy valószínűleg melanomája (a legrosszabb indulatú bőrrák) van. Azért volt nagyon megrázó számomra, mert nem a rendelőben történt, ahol az ember többé-kevésbé felkészült arra, hogy ilyen információt kell közölnie egyes betegekkel, hanem egy vidám, családias rendezvényen. Egy egyesület minden évben rendez játékos összejövetelt a nagycsaládosok számára, és ott szakértőként én is szoktam tanácsot adni a vidám, „bulizó” résztvevőknek. Az első évben egy fiatalember mutatta a bőrét, amelyen dermatoszkóppal nézve szinte biztos volt a diagnózis: melanoma. Sokkoló volt abban a kellemes, vidám környezetben megosztanom vele a gyanút, de meg kellett tennem, és azonnal szövettani vizsgálatra kellett küldenem, hiszen az élete múlhatott a késlekedésen. Azóta is gyakran eszembe jut… egyébként az évek során, ugyanott, ugyanazon a családi majálison kismamákon, nagymamákon is felfedeztem hasonló elváltozást. Mindenütt rossz a páciensnek is szembesülnie egy ilyen gyanúval, de egy majálison, ahol önfeledten élvezhetné a forgatagot, a legrosszabb. Ezért az orvosnak sem könnyű…

„Apa, szeretni fogsz azután is, ha elköltözöl?”

– Három, számomra nagyon fontos nőnek kellett megmondanom, hogy új életet kezdek: a lányomnak, az anyámnak és a feleségemnek – meséli a negyvenkilenc éves Zoltán, aki (édesanyja miatt) nem vállalta, hogy teljes névvel és fotóval szerepeljen az újságban. – Már másfél éve hazugságban éltem, szerelemben valakivel, de „hivatalosan” a családommal. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a vallomás pillanata, ám igyekeztem elodázni. Elsősorban a lányom és az anyám miatt, de persze félelemből is. Csakhogy már a tágabb környezetem is észrevette, hogy megváltoztam, hogy őrlődöm. Tudtam, hogy mit akarok, csak azt nem, hogyan fogom elmondani. Elsősorban az anyám miatt aggódtam, aki arra nevelt minket, hogy jóban-rosszban ki kell tartani a másik mellett, és el sem tudta volna képzelni rólam, a „megbízható” férjről és apáról, hogy beleszerettem valakibe. Terveztem, gondolkodtam: hogyan mondjam el úgy, hogy a legkevésbé legyen fájdalmas. De ez a másfél évig tartó őrlődés és „megváltozott viselkedés” – ma már tudom, hogy így volt – jelezte a családom felé is, hogy nincs minden rendben. Gondolom, a feleségem is sejtette, mert amikor végül elmondtam, hogy elköltözöm, azt mondta: tudta, hogy ez lesz. Féltem, hogyan fogadja majd a hírt a hatéves lányom, aki végül felnőtt módjára reagált. Azt kérdezte: „Apa, ugye szeretni fogsz azután is, hogy elköltözöl?”, és amikor elérzékenyülve – nem tagadom, sírva – megnyugtattam, hogy örökké az apja maradok, és mindig számíthat rám, ugyanúgy átölelt, mint régen. Persze, nem volt könnyű neki, de ma már az új családomnál is van egy saját hálószobája… A legkeményebb dió az anyám volt. Óvatosan mondtam el neki, mégis kikészült, és hetekig nem fogadta a hívásaimat sem. Nem akarta megismerni a kedvesemet, még az esküvőnkre is csak akkor jött el, amikor megtudta, hogy a lányom is ott lesz. Mára megbékélt, de rémálmaimban még ma is az a pillanat jelenik meg, amikor izzadó homlokkal bejelentem neki: elköltözöm a családomtól, mert másik nőt szeretek. Akkor hosszú percekig újra kisfiú voltam, aki rossz fát tett a tűzre… Nagyon nehéz volt anyámat megbékíteni, ámbár amikor látta, hogy komoly az elhatározásom, tudhatta, hogy nem megy semmire a haragjával. Ma már elfogadja az új családomat is…

„Fél évig gyötrődtünk, hogyan mondjuk meg neki: nem tudunk vele dolgozni”

– A nagy és jelentős dolgok kimondásától változások következnek be az életünkben, és ezek esetenként sorsfordítóak is lehetnek – magyarázza dr. Somogyi Andrea pszichiáter szakorvos. – Ilyen esetekben mindig komoly belső küzdelem előzi meg a vallomást, még akkor is, ha valaki esetleg egy vita hevében mondja ki azt, ami feszíti legbelül. Van, akinek hosszabb, másoknak rövidebb a feszültséggel terhelt mérlegelési időszak, de mindenképpen oldódik a vallomástól a feszültség. Ha valamit elhallgatunk, akkor is megnyilvánulhat mindez a viselkedésünkben, ez hosszú ideig bizonytalanságot tarthat fenn, félreértéseket, hazugságokat hozhat magával. A titkok, félreértések kihatnak mind a testre, mind a lélekre. Egy nagy vallomás elodázása akár testi betegséget is okozhat. Bármilyen nehéz is, felszabadító egy ilyen vallomás.

A pszichiáternek sem könnyű bizonyos dolgokat közölnie másokkal.
– Nekem is volt ilyen „megmondásom”: amikor egyik munkatársunkat el kellett bocsátani – meséli Andrea. – Hármunknak volt az asszisztense az illető, és sajnos idővel kiderült: nem megfelelőképpen súlypontozta a feladatokat. Viszont amikor nagy bajban voltunk, óriási segítséget nyújtott, ezért amikor több évvel később kiderült, hogy problémái vannak például a határidőkkel, mi hárman, szakemberek összeültünk, miként mondjuk meg neki, hogy nem kívánunk együtt dolgozni vele. Körülbelül fél évig gyötrődtünk azon, hogyan mondjuk meg neki, hogy most más jellegű tudásra van szükségünk… Pontosan végiggondoltuk a koreográfiát: ki, mit fog mondani. Lelkiismeret-furdalást éreztünk, hiszen az illető mellettünk állt, amikor szükségünk volt rá, de az aktuális feladatra mégsem volt alkalmas. Eljött a nap: gyomorgörcsöm volt, ő persze már sejtette, miért szeretnénk beszélni vele, mégis nagy indulatokat váltott ki a beszélgetés. Ma már tudom, miben hibáztunk: túl hosszú volt a tervezés ideje, és ezalatt érezhette a viselkedésünkön, hogy mit tervezünk. Még nem mondtuk ki, de már üzent a magatartásunk… Ha nem találjuk meg a megfelelő ütemet a vallomásra, attól mindenki szenved. Ma már biztos vagyok benne, hogy nem kellett volna fél évig gyötrődnünk ezen, mindenkinek könnyebb lett volna, ha hamarabb felvállaltuk volna a vallomást, a konfliktust.
Írta és összeállította: Fejős Éva

Édesanyám, kirúgtak az egyetemről!

– 2005-ben, sikeres érettségi után a győri Széchenyi István Egyetemen folytattam tanulmányaimat, mérnök-informatikus szakon – meséli Csaba.- Az első két félévben rendben ment minden, utána következtek a problémák. Egyre rosszabb vizsgákat írtam, voltak olyanok is, amiken csak a nevem és a Neptun-kódom szerepelt… A negyedik félév végére hatvan kreditet kellett volna összeszednem, de nem sikerült. Megszűntették a tanulói jogviszonyomat.
Hogyan mondtam el? Nem volt túl nehéz dolgom – bár természetesen féltem egy kicsit -, édesanyámmal nagyon jó a kapcsolatom, bármit meg tudunk beszélni. Minden vizsgaidőpontomról illetve jegyemről tudott, ő volt az első, akit értesítettem az eredményekről. Mivel anyu tudott az összes jegyemről, kevésbé sokkolta a kirúgásom híre. Természetesen mérges volt – de hát ki ne lenne az?! -, ennek ellenére megértette a helyzetemet, és segített továbbra is mindenben. Talán azért is volt egyszerűbb a dolgom a hasonló helyzetbe került szaktársaimhoz képest, mert én az elejétől fogva nyílt lapokkal játszottam. Nem kellett meséket kitalálnom, mentegetőznöm, hazudnom. Úgy gondolom, hiába ez a nehezebb út, sokkal tisztességesebb, nem hitegettem senkit.

Tavaly szeptember óta újra diák vagyok. A Dunaújvárosi Főiskolába járok, ismét mérnök-informatikus (BSc) szakra. Jó átlagom van, biztos helyem. Mostanában nem mondom azt a telefonba, hogy „ez is bukta lesz” – teszi hozzá mosolyogva.

… Fatime