Anyóspajti, legyünk tényleg pajtik!

Posted by sasfly in Interjúk, Nők lapja

Mitől leszek jó anyós és jó meny?

Adott két felnőtt nő. Az egyik ugyan húsz évvel idősebb a másiknál, de ez egyáltalán nem zárja ki, hogy szimpatizáljanak egymással, élvezzék a másik társaságát, sőt, akár barátnők legyenek. Miért bolondulnak meg, fordulnak ki magukból mégis, amint bekerül a képbe egy férfi? Akibe ráadásul, csak az egyik szerelmes. Elvileg. A másik ugyanis az anyja.

– „Az anyós akkor jó, ha porhanyós” – közölte egyik ismerősöm, amint meghallotta, miről fogunk beszélgetni – kezdi kuncogva dr. Somogyi Andrea pszichiáter. – Kedves kis szólások, durvább viccek – az első reakciók, ha csak kimondod: „anyós”! De honnan ez a – saját tapasztalatokat sokszor nélkülöző – ellenérzés? Egyrészt „hallomásból”, össztársadalmi szinten van tapasztalható előítélet az anyósokkal szemben – ez kis korunktól belénk ívódik, ha akarjuk, ha nem, és „megtanuljuk”, hogy az anyós-meny harc szinte kötelező. Másrészt ott a családi minta: mit láttam én otthon, milyen volt az anyukám és a nagymamám viszonya? Az idősebb félnél: hogy bánt velem az én anyósom, milyen meny vagyok én? Ezt a két alapélményt hozzák a felek a kapcsolatba, és ezek mozgatják, irányítják őket. Gondoljunk bele, ha csupán a minta öröklődik tovább, akkor ezt felismerve, változtathatunk a helyzeten.

A szépség és a szörnyeteg – ki kicsoda?

– Egyik paciensem – meséli a szakértő – például utólag jött rá arra, hogy még nem is találkozott a leendő anyósával, amikor már szörnyetegként tekintett rá. Hogy miért? Mert kisgyerekként végigasszisztálhatta az anyukája és a nagymamája közti feszült viszonyt. Tudta, hogy köztük kibékíthetetlen ellentétek feszültek, ezért a vőlegénye édesanyjának (talán ártatlan) megjegyzéseiből is messzemenő negatív következtetéseket vont le azonnal. Közben elkezdtük boncolgatni, miből fakadhatott az ellentét náluk, otthon. Az édesapja először is váratlanul állított haza egy gyönyörű lánnyal, akibe szerelmes lett. Eközben a szülök, a falusi hagyomány szerint már kinéztek neki valakit, így a fiúk nemcsak felrúgta a szokásokat, de semmibe is vette az atyai (vagy inkább anyai) akaratot. Nem vonta be a szüleit a döntésébe, így ők azt érezhették, hogy elveszítették a kontrollt egyetlen fiúk felett. Ez arculcsapásként érte őket pont attól, akit a legjobban szerettek. „Én már nem is vagyok neki fontos, engem már nem is szeret” – zakatolt az anyja agyában, aki ezek után minden haragját arra a démoni nőszemélyre zúdította, akinek egyetlen bűne volt: szerelmes lett. De miért a lány a bűnös? Mert őt még nem ismerik, nem szeretik, így jóval könnyebb őt elutasítani, mint az imádott kisfiút, akit ez a nő „bolondított meg”.

Beleszóljak vagy beszóljak?

– Érdemes belegondolni az anyós lelkiállapotába – folytatja Andrea –, hogy jobban megérthessük őt. Főleg esküvő, lakásvásárlás előtt álló pároktól szoktam rémtörténeteket hallani: mit ki nem kényszerít az anyós – akár a szeretsz-nem szeretsz-fiam kérdéskört firtatva, akár a pénzzel sakkban tartva az ifjú párt. De miért sértődik meg az anyósunk, ha nem olyan menyasszonyi ruhát vagy csempét veszünk, amilyet ő szeretne? Először is ekkor szembesül vele igazán, hogy felnőtt a gyereke, és ezt nagyon nehezen fogadja el. Két eszközzel tudja továbbra is magához kötni: lelki terrorral vagy a pénztárcájával – mindkettő zsákutca.

Másodszor ő egy másik generációhoz tartozik, idősebb nálunk, tehát úgy gondolja, ő már sok mindent megélt, így jobb a rálátása a dolgokra, ezért nem is érti, miért ne követnénk a tanácsait. Csakhogy egyrészt a fiataloknak is van kialakult ízlésük, másrészt, nekik is meg tapasztalniuk, hogy milyen a helyzet, és mit kell tenni, ha a cukrász vagy a kőműves átveri őket!
– A másik véglet, amikor az anyós közömbösséget mutat az esküvő szervezése vagy az új lakás berendezése iránt. Ez valójában álközömbösség: annyira erősen próbálja magát visszafogni, hogy túlzásba viszi – lehet, hogy épp a saját rossz tapasztalatai miatt. Ilyenkor higgyük el, hogy nagyon szeret minket az édesanyánk vagy az anyósunk, csak éppen nem akar beleavatkozni az életünkbe!

Részfeladatokkal térítsünk

– Mit tehet a meny? Egyeztessen! Ha elfogadja, hogy az anyósa segíteni akar, akkor üljön le vele, és találjanak közös megoldásokat, közös szabályokat. Adjon neki részfeladatokat, hogy érezze, hogy ő is részese a folyamatnak: például keressen jó virágost talál, így megmarad a menü összeállítása az ifjú párnak. A visszahúzódó mamát is buzdítsuk, kapjon ő is egy olyan kis feladatot, amivel még nem érzi úgy, hogy „beletapos” a fiatalok életébe.

Ha a „tárgyalások” nem vezetnek eredményre, sajnos fel kell vállalni a konfliktust! Ez segít kijelölni már a kezdeteken a határokat, bizonyítja az önállóságot, így később, mondjuk a gyereknevelés terén, nem lesz gond a határokkal.

– Ha nem a hirtelen jött lelki válság hozta ki anyósunkból/menyünkből a legrosszabbat, hanem a személyiségjegyeink különbözősége miatt vagyunk összeférhetetlenek, akkor is jegyezzük meg: szeretni nem kötelező a másikat, de tisztelni igen. Ha ugyanis „kivesszük” a kapcsolatból az érzelmeket, és tisztelettel közeledünk az új rokon felé, máris könnyebben átvészelhető például a karácsonyi vacsora. Annál a paciensemnél, ahol negyven éven át ősi ellentét feszült anyós és meny között, idős korukra, a meny kezdeményezésére, teljesen normalizálódott a helyzet, sőt! A meny az, aki igazán segíti beteg anyósát, ő az ,aki rendszeresen tartja vele a kapcsolatot a családból.

Új anya, új lány

– Épp ezért nevezném téves általánosításnak azt – mondja a pszichiáter –, hogy az anyóst vagy a menyet automatikusan új anyának, lánynak kell tekintenünk. Lehet, hogy valaki valóban úgy érzi, még egy gyermeket kapott, de ez az érzés nem feltétlenül kölcsönös. Egyik ismerősömnek, akinek az esküvője előtt pár évvel hunyt el az édesanyja, anyósa felajánlotta, hogy szólítsa őt nyugodtan anyukának. A lány alig tudta udvariasan, sírás nélkül visszautasítani ezt a gesztust, hiszen az anyós nem értette meg, nem érezte át az ő fájdalmát. Azt, hogy képtelen lenne bárki mást anyukának szólítani, olyannyira élő még benne a tragédia. Fogjuk fel inkább úgy, hogy egy új családtagot kaptunk, de ebből még nem következik magától értetődően az, hogy szülői vagy gyermeki érzések támadnak bennünk, és ez nem is várható el. Ugyanúgy, ahogy nem is kell feltétel nélkül felolvadnunk a másik család hagyományaiban, szokásaiban – csak amennyire a mi értékrendünkbe belefér, amennyire „jól esik”. A saját vagy a gyermekünk házassága által egyszerűen megismerünk még egy (sok) embert, akit szerethetünk, és aki viszontszerethet.

Szigeti Hajni