Társfüggőség

Posted by in Interjúk, Nők lapja

Vegyétek el a játékszerem!

Ha függőségről beszélünk, általában az alkoholra, drogra, játékszenvedélyre gondolunk, pedig sokan szenvednek kényszeres vásárlás, kleptománia, pirománia, vagy éppen munkamánia miatt. Még kevésbé került be a köztudatba a társfüggőség, lévén ezt a kötődést maga a függő személy sem igazán ismeri fel. Tévedésre adhat okot, ha azt feltételezzük, odaadó, rajongó szeretetünkkel, féltésünkkel társfüggővé váltunk. Aki szoros kapcsolatban él a szüleivel, párjával, gyerekeivel, még nem jelenti azt, hogy függő lenne. Óvatosan kell a problémát megközelíteni: társfüggőségről (kodependencia) az orvosi definíció szerint akkor beszélünk, ha a társfüggő legalább két éve szenvedélybeteggel él egy kapcsolatban.

Zsuzsa többnyire az állandó veszekedésekre, a szódavíz mellett álló boroskannára, a nagypapa borgőzös leheletére, a nagymama sírására, kiabálásra, verekedésre emlékszik, ha a gyerekkorára gondol. – A folyamatos kocsmázás mellett nagyapám gyakran szalasztott el otthonról pár üveg sörért, borért – merül a gondolataiba Zsuzsa, majd egy pohár ásványvizet rendel. – Édesanyám még felnőve is sokat szenvedett a szülei közti viharoktól, és elhatározta, neki biztosan nem lesz alkoholista férje. Gyakran emlegette ezt az elhatározását előttem is, egy-egy nagyobb balhé után, amikor apám napról-napra részegen járt haza. Anyu kétségbeesve az állandósult helyzettől úgy érezte, apura semmit nem bízhat, mert „apád nem gondolja végig, hogy csekkek is vannak a világon”, vagy „apádat az nem érdekli, hogy a gyerekei rongyokban járnak, elissza a pénzt”, vagy „apádnak mindegy, hogy van-e munkája, vagy nincs”. Édesanyám lassanként egyre inkább magáénak érezte a család irányításának felelősségét: egy személyben ő lett a felelős a napi betevőért, apám munkahelyeiért, a gyerekek tanulmányi eredményéért, öltözködéséért, a későbbiekben a párválasztásáért, apránként az egész rokonság életét megpróbálta az irányítása alá vonni, lévén ő mindig tudni vélte, mi a jó a másiknak. Rajongva szeretett minket, mégis űrt éreztem a kapcsolatunkban. Minden döntésemet megkérdőjelezte, kéretlenül adta a tanácsokat, szemrehányó volt, ha nem úgy történtek a dolgok, ahogy elképzelte. Óvni, védeni próbált a külvilággal szemben, valóságos burokban tartott – nem merte elengedni a kezem, nem bízott bennem.

Amikor erről mesélek, lényegében már a második függő kapcsolatomon vagyok túl, és jelenleg a harmadikban élek – vált saját életére Zsuzsa. – Első nagy szerelmem kimerítette a munkamániás fogalmát. Marci számára napi négy óra alvás elegendő volt, hogy a nap nagy részében az orvosi karrierjére készüljön. Temérdek munkájára hivatkozva évente kétszer mentünk moziba és egy hétre a Balatonra. Az egyetem elvégzése után ötoldalas önéletrajzot írt magának, ami nem csoda, mindig a karrier, a tanulás, a munka lebegett előtte. Úgy éreztem, egy bejárónő szerepére korcsosultam: legfőbb kötelességemnek éreztem, hogy csillogóvá varázsoljam a lakást, minden nap főzzek valami finomságot, vasaljam az ingjeit, és ügyeljek arra, hogy ne háborgassam holmi sétával. A szakítás után alig egy héttel új kapcsolatba bonyolódtam. János egy kiadónál dolgozott. Hamar rájöttem, hogy nem veti meg az italt, de hittem benne, hogy a szeretetemmel, odaadásommal megmentem az alkohol rabságától. Még terápiába is eljártam vele, de a helyzet másfél év után is változatlan maradt: délután ötkor kezdett inni, hajnali háromra már vagy fél tucat kocsmát megjárt. Ha teljesen kiütötte magát, én kerestem meg és vittem haza. Sosem emelt kezet rám, de a viszonynak akkor lett vége, amikor félő volt, hogy agresszív viselkedése már nemcsak a lakás berendezési tárgyaira irányul. A mostani párom évekkel ezelőtt drogfüggő volt, majd váltott: napi egy óra alvás mellett játszott a neten. Mióta együtt vagyunk, szinte kispolgári életet él: dolgozik, tanul, segít a házimunkában. Mégis folyamatosan attól rettegek, mikor talál ki valami újabb elmebajt, amivel az őrületbe kerget. Amiatt is rágom a körmöm, hogy ha lesznek gyerekeim, vajon továbbviszik-e a balszerencsés sorozatot.

A kodependens személy magatartása alkalmazkodik a másik fél, a szenvedélybeteg viselkedéséhez, akiről aktívan gondoskodik, így a megmentő szerepében tetszeleg. Viszont az önfeláldozó, megmentő szerep tulajdonképpen arról szól, hogy ő kontrollálja a helyzetet, és gyakorolja az uralmat a kapcsolatban. A társfüggőség a társfüggőről szól, és nem a mellette élő szenvedélybetegről. – A kodependencia lényege, hogy a társfüggők „szolgálattal uralkodnak” – mondja dr. Somogyi Andrea pszichiáter. Kialakulásának háttérben feltehetőleg zűrös gyerekkor áll, ahol a szülők között található szenvedélybeteg. Tipikus eset az alkoholista apa, és az őt megmenteni akaró anya.

A gyerekkorban nagy szükség van a bizalommal teli légkörre, biztonságra, szeretetre, hogy megfelelően alakuljon a személyiség. A társfüggők tulajdonképpen a szeretetet, az odafigyelést nem kapták meg, hiszen a szülők egymással voltak elfoglalva, miközben játszották a saját játszmáikat. A gyerektől próbálták a szeretetet, az energiát elszívni saját maguk felé, hogy működőképesek legyenek. A gyerek pedig ott maradt szeretet, valós érzelmek nélkül, üresen. Éveken keresztül a szenvedélybeteg apát, és az őt irányító anyát látta, akik, ha gyerekénél hiányosságot tapasztalnak, felróják neki. Mindez a gyermek önértékelési zavaraihoz vezethet. Előfordulhat, hogy a gyerek felé nem irányuló elégedetlenség bántalmazássá fajul. Így valószínűleg gyermekkori bántalmazások hátterében sok esetben olyan család áll, ahol az egyik szülő szenvedélybeteg, a másik pedig kodependens. A hagyományos női szerephez – odafigyelés, szeretet, védelmezés – jobban illeszkedik a társfüggőség.

A kodependens nem száll ki a játszmából. Miközben saját önértékelésében óriási hiányosságok vannak, az élteti, ha a szenvedélybeteg fölött meg tudja tartani a kontrollt. Miközben a megmentő, az áldozat szerepében él, tűrésről és önmaga feláldozásáról beszél – valójában kényszerítő erővel uralkodik. A kodependens személy hajlamos arra, hogy tágabb környezetének is puszta jó szándékból kéretlenül tanácsokat adjon, irányítani próbáljon. Jellemzően azt hiszik magukról, tévedhetetlenek, és tudják, hogy más életére mi a megoldás. Önmagukkal szembenézniük viszont katasztrofális lenne – ami nem csoda, hiszen életük „kimerül” a másik megmentésében, ahol már nem juthat energia önmaguk megvalósítására. Sokuk segítő foglalkozást vállal, ápoló, orvos, szociális munkás, tanár lesz, hogy munkája révén pótolhassa önértékelési hiányait. A társfüggőség több generáción képes átívelni, és talán ott tud megszakadni a sor, ha valaki fölismeri, hogy magával van probléma. Ha rájön, hogy nem a másikat akarja megmenteni a szenvedélybetegségéből, hanem tulajdonképpen neki magának van problémája saját magával.

A társfüggő egy idő után elgondolkozik azon, vajon miért választja mindig ugyanazt a típusú férfit. Ha egy jóakaró barátnő változtatást javasol, kivétel nélkül hárítanak, kimagyarázzák társuk viselkedését: „csak azért iszik, mert gondok vannak a munkahelyén”, „ha egyenesbe jövünk anyagilag, nem fog inni”, „nehezen viseli a gyerek iskolai kudarcait”. A társfüggők a valóságot leplezve és a játszmát mentve a külvilág előtt mentik párjukat: a másnapos férjre azt mondják, szegénynek a feje fáj, ha elégedetlenek a férj munkájával, a nők a külvilág felé a főnököt hordják le.

Ha a szenvedélybeteg gyógyszeres terápiával meggyógyul betegségéből, az őt kontrolláló társfüggő súlyos krízishelyzetbe kerülhet, hiszen elvették a játékszerét. Javasolt az ilyen esetekben mindkét félnek egyidejűleg egyéni pszichoterápia, ami kiegészülhet párterápiával.

dr Somogyi Andrea honlapja