Mindent én irányítok – túlkontrollálás

Néha engedjük el a gyeplőt!

Mosogatott már el még egyszer a férje után? Ellenőrizgeti a gyerekét, a párját, hogy mikor jön haza? Ha igen, akkor lehet, hogy ön nem igazán bízik senkiben. Amikor a munkahelyünkön, otthon, és életünk összes területén mi szeretnénk irányítani mindent, akkor az azt jelenti, hogy nem merjük elereszteni a kontrollt, mert nem bízunk másokban – és a felszín alatt önmagunkban sem igazán.

Erika egy budapesti oktatási intézmény gazdasági igazgatója. Munkáját és az azzal járó feszültséget hazaviszi.
– Nem tudok kikapcsolni. Kibéreltünk egy irodát a házban, mert mióta megszületett a kicsi, már nem bírtuk a feszültséget, ami abból fakadt, hogy fizikailag itt vagyok, de lelkileg nem. Az irodában az a jó, hogy úgy lehetek itt, hogy nem zavarnak: a baba nem tud odajönni, mint most, hogy „teját, teját!” Amikor dolgoztam, a babát a férjem hozta be az előadások szünetében. Szívszorító volt, be kellett csukni az ajtót a szívemben, és beszélni tovább a projektmenedzsmentről. Az, hogy most a gyerek az apjához fut, az ilyen helyzetek eredménye. Sosem szerettem volna itthon maradni babázni, de ennek egyenes következménye, hogy a gyerek nem engem tekint az anyjának. Hullafáradtan jövök haza. A lelkiismeret-furdalás miatt nehezen tudok pihenni. Úgy érzem, bűnt követek el, ha pihenek vasalás helyett. Az előző két szülés után is visszamentem dolgozni, most pedig egyáltalán nem maradtam itthon. Érzem, hogy ez nem egészen normális… Elhatároztuk, hogy rendszeresen utazunk kettesben – akár egy hétre is. És azzal is próbálkozunk, hogy egy-egy estére is rábízzuk valakire a gyereket.

Amikor vége…

– Volt egy pont, amikor azt mondtam, elég. A feleségem fodrászhoz indult délután, én már hazaértem a munkából, és azt mondta, mosogassak el – meséli a negyvenöt éves Gábor, aki középvezetőként dolgozik egy autókat forgalmazó cégnél. – Abban a tíz percben, amíg együtt voltunk a lakásban, ezt háromszor ismételte ezt el, és a végén szótagolta: Ne felejtsd el: mo-so-ga-tás! Tanítónőként nyilván egész nap utasításokat ad. Nekem ebben a pillanatban lett elegem. Még aznap este megmondtam neki, hogy átköltözöm a bátyámékhoz, váljunk el. Ott ült, és nem értette. Fel sem tűnt neki, hogy nekem valami bajom van az életünkkel, pedig előtte sokszor mondtam neki, hogy vegyen vissza. Vele sosem lehetett megbeszélni semmit, mert a beszélgetést is irányítani akarta. Az iskolában sem szeretik, mármint a szülők és a gyerekek is egyre többet panaszkodnak rá, valószínűleg az évek során ez az „átgázolós” tulajdonsága erősödött meg.

„Hagyom nyerni”

A férjemmel évfolyamtársak voltunk, az édesapja elismert üzletember, az egyetemen Andor is jól teljesített, népszerű volt és sikeres. Amikor összeházasodtunk, a családok is boldogok voltak, haladtunk előre, született két fiunk – kezdi a negyvenöt éves Mariann. – Aztán amikor már lehetett, belevágtunk a saját üzletünkbe, és akkor szembesültem vele, hogy Andor valójában nem olyan ambiciózus, lendületes, nem igazi vállalkozó alkat. Viszonylag gyorsan úgy alakult, hogy enyém lett a vezető szerep, bevallom, nagyon élveztem, és ez ma is így van. Andor meglehetősen óvatos, és bár néha nagyon jó az ő „fékezőereje”, mindketten tudjuk, hogy mi a felállás nálunk. Mindettől függetlenül nagyon jól élünk, Andor jó apa, vele tudok a világon legjobban beszélgetni, utazni, nagyon jól élünk. Együtt kezdtünk el teniszezni, és amikor Andor az első meccsünkön legyőzött, olyan hihetetlen sikerként élte meg, hogy ez szöget ütött a fejemben. Azóta gyakorlatilag vissza is fogom magam, és legalább hetven százalékban hagyom őt nyerni. Talán furcsa, de ez nekem is győzelem. Mert ha egy férfi nem érzi magát sikeresnek, a házasságában is, akkor előbb-utóbb baj lesz. Nekem ez nem áldozat, még csak azt sem érzem, hogy becsapnám. Lehet, hogy ezzel a taktikával megelőztem egy válsághelyzetet az életünkben.

Írta: Hulej Emese, Kovács Cohner Róbert

Nem csupán vezetők problémája lehet!

– Erika története szerintem nem is arról szól, hogy mindent ő akar kézben tartani, hanem arról, hogy zavarja őt a baba! Hiszen azt mondja: „Az irodában az a jó, hogy úgy lehetek itt, hogy nem zavarnak: a baba nem tud odajönni, mint most, hogy „teját, teját!”. Ebben az esetben arról lehet szó, hogy a szülés számára egy „projekt” volt, de köszöni szépen, nem kér a gyerekből, se otthon, sem az irodában – mondja dr. Somogyi Andrea pszichiáter szakorvos. – A túlkontrollálás valójában azt jelenti, hogy nem bízom senkiben, mert ha nem én irányítok, elveszítem a biztonság-érzetemet, és kiszolgáltatottá válok egy helyzetben – és nincs meg bennem az a fajta bizalom, hogy ezt megengedjem. Nemcsak vezetők problémája lehet, sőt, még csak dolgozni sem kell hozzá, hogy valaki mindent a felügyelete alá akarjon vonni. A megoldás része a felismerés (attól, hogy az illetőt nem zavarja a túlzott kontrollálás, még a párját zavarhatja – ha így van, erről beszélni kell!), illetve utána érdemes végiggondolni: mi az, amit a legkönnyebben kiengedek a kezemből? Ha eddig minden csak úgy volt jó, ahogy én csináltam, akkor például a mosogatást engedjem át neki – és bírjam ki, hogy nem mosogatok el utána még egyszer! Vagy nem ellenőrizgetem a páromat, a gyereket, hogy hol van, nem hívogatom, hogy miért késik már öt perce a hazaérkezéssel. Meg kell tanulni bízni a másikban – de ehhez elsősorban az önmagunk iránti bizalmat kell megerősíteni. Ha már a kis dolgok ellenőrzését át tudjuk adni másnak, akkor következhet egy nagyobb, majd egy még nagyobb, és így végre megtanulhatunk lazítani is…

Fejős Éva